Amikor a fájdalomból küldetés születik
Több mint alapítvány: egy második család

Optimista, éles eszű, jó lelkű, kitartó és szeretettel teli – ezek a szavak jutnak eszembe, amikor a ZoNa Alapítvány elnökére, Kosztolánszkyné Alexa Hajnalra gondolok. Immár harmadik éve van szerencsém termékeimmel és írásaimmal támogatni ezt a különleges szervezetet, amely szívvel-lélekkel dolgozik a rendvédelmi szervek állományában szolgálatot teljesítők árván vagy félárván maradt gyermekeiért.

Sokszor felmerül a kérdés: vajon léteznek véletlenek, vagy minden sorsszerűen alakul? Hajnal hosszú éveken át a rendőrség kötelékében szolgált. Ez a hivatás kétségtelenül nemes, ugyanakkor rendkívüli nehézségekkel, veszélyekkel és folyamatos nyomással jár. Egy tragikus esemény azonban mindent megváltoztatott: elveszítette egy közeli barátnőjét, egyben kollégáját. A fájdalom közepette úgy érezte, tennie kell valamit. Az akkor kapott fegyverpénzét felajánlotta az elhunyt után félárván maradt gyermekek támogatására.

Ez az önzetlen tett nemcsak segítséget jelentett a családnak, hanem egy új életutat is kijelölt számára. Hajnal elhatározta, hogy minél több nehéz sorsú családnak szeretne segíteni. Férjével, Kosztolánszky Mártonnal közösen létrehozták a ZoNa Alapítványt, hogy szervezett keretek között, külső támogatók bevonásával még hatékonyabban tudjanak segíteni.

Ettől kezdve nem volt megállás. Egyre több család kereste meg őket, és kérte támogatásukat. Az alapítvány nem csupán anyagi segítséget nyújt: kiemelt figyelmet fordítanak a gyermekek lelki támogatására is, szükség esetén pszichológus bevonását is. Ha egy gyermek sportol, de anyagi okok miatt nem tudná folytatni, az alapítvány segít neki. És gyakran teljesítik a gyerekek kisebb-nagyobb kívánságait is – legyen szó egy régóta vágyott edzőcipőről vagy egy találkozásról a példaképükkel.

Ma már több mint száz gyermek mindennapjait teszik könnyebbé és boldogabbá.

De mi teszi igazán különlegessé ezt a közösséget? Van egy mondás: „amilyen a vezető, olyan a közösség.” Hajnal személyisége nemcsak irányt mutat, hanem vonzza is a hozzá hasonló gondolkodású embereket. Ahogy nőtt a támogatott gyermekek száma, úgy nőtt a feladat és a felelősség is. Szükség lett olyan elkötelezett segítőkre, akik munkaidő után, szabadidejükben is szívügyüknek érzik ezt a küldetést.

És valóban: egy összetartó, elhivatott csapat épült köré.

Ezt saját szememmel is megtapasztaltam egy Kéklámpás rendezvényükön. Az addig ismeretlen terep ellenére percek alatt berendezkedtek, és máris a gyermekek felé fordult minden figyelmük. A gyerekek lelkesen gyöngyöt fűztek, közösen alkottak és rajzoltak egy festőművész bevonásával. Nevetés, játék és önfeledt pillanatok töltötték meg a teret.

Kell ennél több?

A munkatársak között olyan az összhang, mintha egy nagy, szerető család lennének. És talán nincs is ennél fontosabb: a gyermekek ebben a közegben biztonságban, elfogadásban és szeretetben lehetnek.

Számomra különösen megtisztelő, hogy én is ennek a közösségnek a részévé válhattam. Életem egyik legnehezebb időszakában kerültem közéjük, amikor egy 32 éves céges múlt lezárása számomra is egyfajta gyászfolyamatot jelentett. Ők akkor is mellettem álltak, bíztattak támogattak, amikor új álmom, a Mandor, és annak egyik „gyermeke”, az Életstílus magazinom megszületett.

Amíg csak lehet, én is mellettük maradok – szakmai tudásommal, kapcsolataimmal és minden eszközzel, amivel segíthetek.

Én úgy gondolom, hogy egyetlen őszinte, szívből jövő tett képes elindítani egy olyan láncreakciót, amely életeket változtat meg. Ha merünk cselekedni, és nem fordítjuk el a fejünket a nehéz sorsok láttán, akkor nemcsak másokon segítünk – hanem egy jobb, összetartóbb világot is építhetünk.